Theodore Roosevelt

Chicago, 1899. április 10.





„A tevékeny élet tana"



Nem a hitvány tespedtség, hanem a tevékeny élet tanát kívánom hirdetni, a gürcölő és törekvő életét, a keményen dolgozó és küzdelmes életét; hirdetni a sikernek azt a legmagasabb formáját, amely nem annak az embernek jő el, ki csupán könnyű békességre vágyik, hanem annak, ki nem hátrál meg a veszélyek előtt, a nehézségek vagy a keserű gürcölés előtt, és aki mindezekből elnyeri a ragyogó végső diadalt.


Hitvány tespedtségben élni, olyan békességben, mely csupán a nagy dolgokért való küzdés utáni vágyakozás vagy képesség hiányából fakad – aligha méltó egy nemzethez vagy az egyénhez.


Nem csodáljuk a gyáva békesség emberét. Azt az embert csodáljuk, aki a győzedelmes erőfeszítéseket testesíti meg; aki soha nem árt felebarátjának, hanem mindig készen áll, hogy barátján segítsen; és aki rendelkezik ama férfias tulajdonságokkal, amelyek szükségesek a valódi élet rideg küzdelmeiben való győzelemhez. Elbukni kemény dolog, de sokkal rosszabb soha meg nem próbálni célt érni. Ebben az életben semmit nem kapunk meg, csak erőfeszítések árán. Ha a jelen pillanatban nem kell erőfeszítéseket tennünk, az csupán annyit jelent, hogy elegendő felhalmozott erőfeszítéssel rendelkezünk a múltból. Egy embert csak az a tény menthet fel a munka szükségessége alól, hogy vagy ő maga, vagy előtte apái megfelelően dolgoztak. Ha az így megszerzett mentesség helyesen használtatik fel, és az ember továbbra is végez konkrét munkát – legyen az más természetű is, akár mint író vagy hadvezér, akár a politika vagy a felfedezések és kalandok terén —, bizonyságot tesz, hogy érdemes jó sorsára. Ám ha a konkrét munka alóli mentesség ezen időszakát az ember nem felkészülésre, hanem puszta élvezetekre fordítja, az azt bizonyítja, hogy csupán nyűg ő a föld színén, és bizonyosan alkalmatlanná teszi magát, hogy társaival együtt helytálljon, ha a szükség netán újból megkívánja. A csupán tespedéssel töltött élet végső soron nem kielégítő élet, és mindenek felett az ilyen élet kétségkívül nem megfelelő azok számára, akik komoly munkát kívánnak végezni ezen a világon.


Ami igaz az egyénre, ugyanúgy igaz az egész nemzetre is. Alapvető valótlanság azt állítani, hogy boldog az a nemzet, melynek nincs történelme. Háromszor olyan boldog az a nemzet, amelynek dicsőséges a történelme! Sokkal jobb merni nagy dolgokkal próbálkozni és dicsőséges győzelmeket aratni – legyenek bár kudarcokkal tarkítva —, mint egy szinten maradni azon nyomorult lelkekkel, kik se nem örvendenek sokat, se nem szenvednek sokat, mivel a szürke félhomályban élnek, ami sem győzelmet, sem vereséget nem ismer. Ha 1861-ben azok az emberek, akiknek fontos volt az Unió, úgy hitték volna, hogy a békesség a legfőbb cél, s hogy a háború és a küzdelem mindennél rosszabb, és meggyőződésüknek megfelelően cselekedtek volna, életek százezreit menthettük volna meg, dollárok százmillióit menthettük volna meg. Sőt, azon túl, hogy megmentjük az akkor eltékozolt vért és kincseket, megakadályozhattuk volna, hogy oly sok nő szíve megszakadjon, hogy oly sok otthon elpusztuljon, és megkímélhettük volna az országot a szomorúság és szégyen azon hónapjaitól, amikor úgy tűnt, hadaink csupán vereségük felé masíroznak. Mindezt a szenvedést elkerülhettük volna csupán azáltal, hogy meghátrálunk a harc elől. De ha így tettünk volna, bizonyságot adtunk volna gyenge jellemünkről és arról, hogy alkalmatlanok vagyunk rá, hogy a világ nagy nemzetei közé álljunk. Köszönet Istennek atyáink vérének eltökéltségéért, az emberekért, kik követték Lincoln igéjét és Grant seregeiben kardot és puskát ragadtak. Mi, azok gyermekei, kik méltónak bizonyultak a fényes időkhöz, azok gyermekei, kik a nagyszerű polgárháborút győzelemre vitték, dicsérjük atyáink Istenét, hogy elutasították a békesség hitvány szószólóit, hogy rendíthetetlenül szembenéztek a szenvedéssel és veszteségekkel, a bánat és a kétségbeesés sötétségével, hogy kiállták a harcok éveit. Mert végül a rabszolgák szabadok lettek, az Unió helyreállt, és a hatalmas Amerikai Köztársaság újból a nemzetek szárnyas királynőjévé vált.


A gyáva ember, a lusta ember, az az ember, ki nem hisz hazájában, a túlcivilizált ember, akiből a harci kedv s a kiváló erények kivesztek; a tudatlan ember és a lassú észjárású ember, kinek lelke nem képes érezni a nagyszerű emelkedettséget, melybe a „komoly emberek fejükben birodalmakkal" beleborzonganak – ezek természetesen megbújnak. Megbújnak, hogy ne lássák, amint a nemzet felvállalja új kötelességeit, megbújnak, hogy ne lássák, amint szükségleteinknek megfelelő hadsereget és haditengerészetet építünk, megbújnak, hogy ne lássák, amint kivesszük részünket a világ feladataiból azáltal, hogy rendet viszünk a káoszba azokon a nagyszerű, gyönyörű, trópusi szigeteken, melyekről katonáink és tengerészeink vitézsége kiűzte a spanyol zászlót. Ezek az emberek félnek a tevékeny élettől, s félnek az egyetlen nemzeti élettől, melyet igazán megéri élni. Abban a zárkózott életben hisznek, amely kiszívja a nemzet és az egyén bátor erényeit, azaz hűen kitartanak a szerzés és kapzsiság alapvető szellemisége mellett, mely szerint a nemzeti élet értelme és legfőbb célja az üzletiesség, s nem ismerik fel, hogy végső soron – noha el nem hanyagolhatóan – ez csupán egyike az igazi nemzeti nagyságot megteremtő számtalan összetevőnek. Egyetlen ország sem képes sokáig fennmaradni, ha alapjai nem takarékosságból, üzleti tetterőből és vállalkozásokból, kitartó és kíméletlen ipari erőfeszítésekből eredő anyagi jóléten nyugszanak; csakhogy olyan nemzet sem volt még, amely kizárólag anyagi jólétre támaszkodva vált volna igazán kiemelkedővé.


Így hát, honfitársaim, azt hirdetem, hogy országunk nem tespedő életekért kiált, hanem tevékenyen igyekvő életekért. A huszadik század számos nemzet végzetével terhesen közelít felénk. Ha csak tétlenül nézzük, ha csupán az öntelt, hanyag tespedtséget és a hitvány békességet keressük, ha meghátrálunk a kemény erőpróbák előtt, ahol az embernek úgy kell győznie, hogy kockára teszi az életét és mindazt, ami számára kedves, akkor a bátrabb és erősebb népek el fognak bennünket kerülni, és maguknak fogják elnyerni az uralmat a világ fölött. Álljunk hát bátran a küzdelmes élet elé, eltökélve, hogy alaposan és férfiasan teljesítjük kötelességünket, eltökélten, hogy tettel és szóval is kiállunk az igazságosságért, eltökélten, hogy őszinték és bátrak leszünk, hogy magas eszméket szolgálunk, és hogy gyakorlati módszereket alkalmazunk. Mindenekfelett soha ne hátráljunk meg a harc elől, legyen az erkölcsi vagy fizikai, nemzeten belüli vagy azon kívüli, feltéve, hogy bizonyosak vagyunk a harc jogosságában. Hiszen csak küzdelmek által, kemény és veszélyes erőfeszítések által érhetjük el végső célunkat: az igazi nemzeti nagyságot.



Theodore Roosevelt (1858—1919) még csupán serdülő gyermek volt egy kispolgári társadalomban, amikor úgy döntött, hogy a tettek emberévé fogja magát formálni. Kitartó gyakorlatozással szépen megerősítette vézna testét, és állandóan bizonyítani akarta férfiasságát. A Harvard Egyetem után két kemény évet töltött egy marhafarmon Dakotában. Bokszolt, birkózott, úszott, és mindenhová revolverrel járt.

A századfordulóra befolyásos republikánus politikussá vált New Yorkban, 1897-ben pedig kinevezték haditengerészeti államtitkárrá. Országos hírnevet először a Vadlovas Vitézek (Rough Riders) ezredeseként szerzett Kubában, az 1898-as spanyol—amerikai háború során. Egy évvel később – amikor ez a beszéd elhangzott a Hamilton Klub Appomattox napi ünnepén, New York kormányzója lett. Beszédét akkor mondta el, amikor (saját szavaival élve) „a huszadik század számos nemzet végzetével terhesen közelít felénk"; az ugyanitt meghirdetett „tevékeny élet tana" pedig megsokszorozta hírnevét. Ennek köszönhetően az 1900-as választásokon előbb az alelnöki, majd – McKinley elnök meggyilkolása után – az elnöki székbe jutott.



>>>>



facebook logó rubifoto Twitter artList

Theodore Roosevelt | A tevékeny élet tana

Egy évvel később – amikor ez a beszéd elhangzott a Hamilton Klub Appomattox napi ünnepén, New York kormányzója lett.
beszélés