Roger Casement

London, 1916


„Ebben a huszadik században egyedül Írországban bűn a hűség"


Angol konzuli szolgálatból való 1911-es visszavonulása után Roger Casement buzgó ír nacionalista lett. Az első világháború kitörésekor ír fegyenceket toborzott a német hadseregnek, majd elment Berlinbe segítséget kérni az ír függetlenség kivívásához. A németek azonban a brit birodalmat preferálták a szabad Írországgal szemben, így Casement csak nyűg volt a nyakukon.

A húsvéti felkelés előestéjén egy német tengeralattjárón utazott vissza Írországba. Figyelmeztetni akarta a felkelőket, hogy nem számíthatnak a németek segítségre, s hogy a felkelés ekként kudarcra van ítélve. Tralee közelében szállt partra, ám az angolok gyorsan elfogták. Londonba vitték, és felségárulás vádjával került az Old Baileyben az angol legfőbb ügyész és egy angol bíróság elé. Megtagadták tőle, hogy maga védekezzen, és csak azután kapott szót, miután a bíróság bűnösnek találta.

Casement vádlottak padján tanúsított dac- és védőbeszédének erőteljes ékesszólása jól magyarázza, miért tartják őt az írek ma is mártír hazafinak. A beszédet William Blunt a hazafias irodalom legszebb dokumentumának tartja; szebbnek, mint Plutarkhoszt vagy bármi mást az ókori irodalomból. Évekkel később Dzsavaharlal Nehru, az angol uralom ellen küzdő indiai függetlenségi mozgalom vezetője azt mondta, ez a beszéd pontosan rámutat, hogyan érez egy alárendelt nemzet.


Legfőbb ügyész úr, mivel szeretném, ha szavaim szélesebb közönséghez is elérnének, mint amelyet itt látok, mondanivalómat úgy olvasnám fel. Amit most felolvasok, több mint húsz napja írtam. Mindenekelőtt, méltóságos uram, kijelenteném, hogy nem fogadom el a bíróság illetékességét az ügyemben eme vád alapján, így az érvek, amelyeket fel fogok olvasni, nem a bíróságnak szólnak, hanem honfitársaimnak.

Tiltakozom – ami ha jogilag nem is, erkölcsileg elfogadható -, hogy itt rám egy régi, 565 éves angol törvényt alkalmaznak, amely nem azért foszt meg egy ír embert az életétől és becsületétől, mert „támogatta a király ellenségeit", hanem mert támogatta a saját népét.

Amikor ezt a rendeletet 1351-ben elfogadták, mi volt az emberek véleménye a sokkal magasabb rendű, az Isten és a király iránti kötelességről? Akkoriban az ember nem hagyhatta el az egyházat, nem tagadhatta meg Istent, csakis az élete árán. Vagyis az „eretnek" sorsa megegyezett az „árulóéval".

Ma az ember félelem és büntetés nélkül megtagadhatja Istent és az ő mennyei királyságát; minden korábbi rendelet arra a sorsra jutott, mint Néró keresztények elleni rendeletei, kivéve, hogy az alkotmányos fantom, „a király", még ma is előáshat a sötét középkor pincéiből és kínzókamráiból egy törvényt, amely egy ember életével vagy testével lelkiismereti gyakorlat gyanánt szabadon rendelkezhet.

Ha az igazi vallás alapja a szeretet, akkor ugyanennyire igaz, hogy a hűség alapja is a szeretet. A törvény, amely alapján megvádolnak, nem a szeretetből született, s a mától a múlt tudatlanságára és vakságára hivatkozva kér állampolgári esküt.

Valójában tehát a bíróságot, amely előtt állok, nem a ma élő rendek alkotják, hanem a halott múlt félelmei; nem a huszadik századi civilizáció, hanem a tizennegyedik századi brutalitás; és a rendelet, amely rám vonatkozik, még csak nem is annak az országnak a nyelvén született, ahol bíróság elé állítottak, hanem egy ellenséges ország nyelvén – ennyire régi az a törvény, melyhez nyúlnak, hogy kivégezzenek egy ír embert, akinek az a bűne, hogy Írországot helyezi első helyre.

A hűség érzelem, nem pedig törvény. Szereteten alapul, nem tilalmon. Írországot Anglia tilalmakkal kormányozza, és nem törvényekkel; s mivel nem követel szeretetet, nem ébreszt hűséget...

És mi egy angol ember szabadságának az alapvető joga? Hogy a honfitársai előtt álljon bíróság elé. Minden tiszteletem dacára kijelentem, hogy ez a bíróság, amely engem, egy ír embert vádol ezzel a bűnnel, idegen bíróság. Ez a bíróság nekem, ír embernek nem olyan bíróság, amelyben honfitársaim kérnek számon rajtam egy fontos ügyet, hiszen minden lelkiismerettel bíró embernek nyilvánvaló, hogy jogom, megfellebbezhetetlen jogom van hozzá, hogy ha már bíróság elé kerülök felségárulás miatt, akkor az Írországban történjen, ír bíróság és ír bírák előtt. Itteni bíróság előtt, itteni bírák, ennek az országnak a közvéleménye, mert az angolok különböző mértékben, de mindenképpen előítélettel vannak irányomban, főleg háború idején. Nem Angliában szálltam partra. Írországban szálltam partra. Írországba jöttem; Írországba akartam jönni; Angliába akartam menni legutoljára.

Csakhogy Anglia legfőbb ügyészének csak „Anglia" van, nincs Írország; csak angol törvény van, nincs ír jog; Írország és egy ír ember szabadságát az angol hatalom bírálja el. Nekem azonban, egy ír számkivetettnek, létezik Írország, az ír jog, és a szabadságlevél, melyhez minden ír fordulhat utolsó menedékként, a szabadságlevél, melyet még Anglia törvényei sem tudnak elvenni tőlünk – sőt mi több, egy szabadságlevél, amelyet még az angolok is a két királyság közti alapvető köteléknek tartanak. A felségárulás vádja erkölcsi felelősséget vet fel, ahogy az ellenem felhozott vádindítványban elhangzott, s amennyiben elkövettem, amivel vádolnak, „rossz példát mutatva másoknak hasonló esetekben". Mi volt a rossz példa, amit mutattam másoknak hasonló esetekre, és kik ezek a mások? A rossz példa az, hogy kinyilvánítottam hazám jogait, a mások pedig, akikhez fordultam segítségért, saját honfitársaim. A példa nem az angoloknak szólt, hanem az íreknek, hasonló eset pedig elő sem fordulhat Angliában, csakis Írországban. Az angoloknak nem mutattam semmilyen példát, nem kértem tőlük semmit. Az angoloktól nem kértem segítséget. Arra kértem az íreket, harcoljanak a jogaikért. A rossz példa csak az íreknek szólhat, akik talán utánam jönnek, és hasonló esetben azt teszik, amit én. Akkor tehát, ha sem a példám, sem a kérésem nem az angolok felé irányult, hogyan ítélkezhetnek fölöttem ők jog szerint?

Ha rosszul tettem, hogy felszólítottam az íreket, hogy csatlakozzanak hozzám az Írországért való harcban, akkor az írek, és csakis ők lehetnek jogos bíráim. Innen a bíróságtól azokhoz szólok, akik ellen állítólag elkövettem ezt, és akiket állítólag megsértettem rossz példámmal, mert egyedül ők hivatottak dönteni bűnösségem vagy ártatlanságom felől. Ha bűnösnek találnak, a törvény szerint kiróják a büntetést, csakhogy a törvény nem írja felül és nem semmisíti meg azon jogomat, hogy az ő kezükből várhassam a döntést.

Ez olyan alapvető jog, olyan természetes jog, olyan nyilvánvaló jog, hogy egyértelmű: a Korona is tudatában volt, amikor Írországból erőszakkal, lopva ebbe az országba hurcoltak. Nem én akartam Angliába jönni, hanem a Korona hurcolt ide, el a saját hazámból, ahová vérdíjjal a fejemen is visszatértem, el hazám fiaitól, akiknek hűségéhez kétség sem fér, el honfitársaim ítélete elől, amitől nem félek. Nem ismerek el más ítéletet, csak az övékét. Nem fogadok el más ítéletet, csak az övékét.

Vádlottként itt állva kijelentem, hogy nem azért vagyok itt, mert így igazságos, hanem mert így nem igazságos. Vigyenek honfitársaim bírósága elé, legyen az protestáns vagy katolikus, unionista vagy nacionalista, Sinn Féin vagy oránista, és elfogadom az ítéletüket, fejet hajtok a törvények és a büntetés előtt. Ám nem fogadok el más döntést, mint azokét, akiknek a hűségét példámmal veszélybe sodortam, és akikhez fordulok. Ha ők bűnösnek találnak, bűnös vagyok. Nem én félek az ő ítéletüktől – a Korona fél. Ha nem így van, miért félnek kipróbálni? Én nem félek [az ítéletüktől]. Követelem, mert jogom van hozzá.

Az az angol uralom, az angol törvénykezés, az angol kormányzás átka Írországban, hogy nem az ír emberek akaratán nyugszik, hanem éppen akaratuk ellenére: nem jogból született uralom, hanem hódításból. A hódítás pedig, bíró úr, nem jár címmel; és ha vonatkozik is a testre, a lelket nem köti. Nem uralkodhat az ember értelmén, ítélőképességén vagy szeretetén, valamint [nem uralkodhat] a hódítónak ez a törvénye népem értelme, ítélőképessége és szeretete nélkül, amelyhez szólok.

Felelek a szavaimért és tetteimért. Amíg az egyik angol párt felelős volt a gyűlölet doktrínájának prédikálásért, mégpedig hogy Írországban polgárháborút robbantsanak ki, a másik párt, a hatalmon lévő, nem tett lépéseket, hogy visszaszorítsa a propagandát, amely híveket talált a hadseregben, a haditengerészetben és a Titkos Tanácsban – a Parlamentben és az államegyházban —, a propagandát, melynek kifejezési módjai olyan „durván törvénytelenek és teljességgel alkotmányellenesek" voltak, hogy Anglia Lordkancellárja is csak szavakkal, nem pedig elnyomó intézkedésekkel védekezett ellenük. És mivel Anglia legfelsőbb helyein törvénytelenség ült és kinevette a törvényt és a törvény őreit, csoda-e, hogy az írek nem fogadták el a Lordkancellár szóbeli tiltakozását életük és szabadságuk elégséges védelmének? Nem tudom, hogy az Önkéntes Bizottságban Dublinban az összes kollégám hogyan vette a növekvő veszélyt, de azokkal, akikkel szorosabb kapcsolatban voltam, a külső fenyegetések hatására megdupláztuk erőfeszítéseinket, hogy bent egyesítsük az összes ír hazafit. Éppúgy szóltunk protestánsokhoz és unionistákhoz, mint katolikusokhoz és nacionalistákhoz. Reméltük, hogy ha tiszteletet és jóindulatot mutatunk írországi politikai ellenfeleink iránt, sikerülhet megnyerni őket az angol párt mellől, melynek egyetlen érdeke országunkban a múltban az elnyomás volt, a jelenben pedig hogy degradálja őket saját politikai ellenségességének aljas, kicsinyes céljaihoz. Való igaz, hogy akcióik, állításuk szerint, „a birodalom érdekében történő uszításon" alapultak, és egyfajta igen szétszórt hűségen, amelyben a birodalom minden népe beletartozott az írek kivételével. Ez az áldott birodalom szó, mely paradox módon annyira emlékezetet a jótékonyságra! Mert ha a jótékonyság otthon kezdődik, akkor a birodalom mások hazájában kezdődik, s mindkettő tömérdek bűnt takarhat. A magam részéről úgy döntöttem, Írország sokkal több nekem, mint birodalom, és ha a jótékonyság otthon kezdődik, akkor a hűség is. Mivel pedig a fegyverekre szükség volt, hogy a szervezetünk valósággá legyen, valamint hogy biztonságérzetet adjon a legégbekiáltóbb fenyegetésekkel ijesztgetett írek lelkének, szent kötelességünk volt, hogy mindenekelőtt fegyvert szerezzünk. Ezzel a céllal szemem előtt utaztam Amerikába, mivel jogosabban kérhettem az ottani írektől segítséget a nagy nemzeti szükség órájában, mint amit a birodalom küldöttei megadhattak hétvégi írországi látogatásaik alkalmával, vagy [amit] Németországtól remélhettünk.

Amennyiben – miként azt a tiszteletreméltó úriember, a jelen legfőbb államügyész egy beszédében Manchesterben kijelentette – a nacionalisták se nem harcoltak a hazai kormányzásért, se nem fizetettek meg érte, kötelességünk volt megmutatni neki, hogy mi mindkettőt tudjuk. Megérkeztem az Egyesült Államokba, és a pénzalap, amelyet az írországi önkéntesek felfegyverzésére nyitottak, hetek alatt sok ezer fontra nőtt. A beadott pénz minden esetben, akár gazdag ember erszényéből, akár szegény ember még készségesebben megnyíló zsebéből érkezett, mindig ír arany volt.

Azt mondták nekünk, kérték, hogy higgyünk abban, hogy ez után a harc után Írországnak önrendelkezési joga lesz, jutalom gyanánt a kiontott vérre egy olyan célért, amelynek sikere bárkit is segítsen, Írországnak semmiképp sem használ. És mi az önrendelkezés cserébe azért, amit homályos ígéret elvett és még elvenni remél Írországtól? Felesleges megmászni az ír történelem fájdalmas lépcsőit – egy nemzetnek ezt a taposómalmát, akik éppoly hiába fáradoznak saját felemelkedésükön, mint az elítélt a megváltáson; felesleges átvenni a brit ígéretek listáját, melyeket mind megszegtek, s az ír remények listáját, amelyeket földbe tapostak. A hazai kormányzás, amikor elérkezik, ha egyáltalán, egy olyan Írországot talál majd, amelyből kiszívtak mindent, ami elengedhetetlen a létezéshez, kivéve az olthatatlan reményt, amelyet a halottak sírjára építenek. Azt mondják nekünk, hogy ha az írek ezrével halnak meg nem Írországért, hanem Flandriáért, Belgiumért, Mezopotámia sivatagjának egy talpalatnyi részéért, vagy egy sziklás lövészárokért Gallipoli emelkedőin, azzal Írországnak nyerik el az önrendelkezést. De ha merik életüket áldozni a szülőföldért, ha merik azt álmodni, hogy a haza szabadságát csak akkor lehet kivívni, ha az emberek ott harcolnak érte, akkor hazájuk árulói, álmuk és haláluk pedig egy dicstelen fantázia része.

Más országokban nem így jegyzik a történelmet. Ebben a huszadik században egyedül Írországban bűn a hűség. Ha a hűség kicsivel kevesebb, mint a szeretet, és több, mint a törvény, akkor ilyen hűségből bőven jutott Írországnak és az íreknek. Ha elítélnek minket bűnözőként, lelőnek gyilkosként, bebörtönöznek elítéltként, csak mert az a bűnünk, hogy jobban szeretjük Írországot, mint az életünket, akkor nem tudom, milyen erény lehet bármi önrendelkezési ajánlatban, amivel ilyen feltételek alapján édesgetik az embereket. Az önrendelkezés joga velünk született jog, amelyet mások éppúgy nem oszthatnak szét közöttünk vagy vehetnek el tőlünk, mint azt a jogot, hogy éljünk – a jogot, hogy érezzük a nap melegét, szagoljuk a virágokat vagy szeressük a fajtánkat. Ezeket csupán egy elítélttől veszik el, miután bűne bizonyítást nyert; és Írországot, amely nem tett senkinek semmi rosszat, nem sértett meg másokat, nem próbált senki fölé kerekedni, Írországot ma a világ országai úgy kezelik, mintha elítélt bűnöző volna. Ha egy ilyen természetellenes sors ellen harcolni felségárulás, akkor boldogan vagyok lázadó, és ki is tartok „lázadásom" mellett utolsó csepp véremig. Ha nincs jog fellázadni egy olyan állapot ellen, amelyet egy vad törzs sem viselne el ellenállás nélkül, akkor biztos vagyok benne, hogy jobb jogtalanul harcolni és meghalni, mint ilyen jog alatt élni. Ha az ember minden joga csak a rossz összessége, ha visszafojtott hangon kell könyörögni, hogy életben maradhasson a saját országában, hogy a saját gondolatait gondolhassa, hogy a saját dalait dalolhassa, hogy összegyűjthesse saját munkája gyümölcsét, és miközben könyörög, látja, hogy mindentől könyörtelenül megfosztják – akkor mindenképpen bátrabb, okosabb és igazabb dolog lázadónak lenni, tettel és cselekedettel az ilyen körülmények ellen, mint meghunyászkodva elfogadni, hogy ez az ember istenadta jussa.



Casementet halálra ítélték és felakasztották. A homoszexuális részleteket is tartalmazó, ún. Fekete naplóit az angol ügynökök terjesztették, hogy hiteltelenné tegyék és elriasszák az embereket a megtorlástól. Casementnek köszönhetően azóta is a Sinn Féin nevéhez fűződik a húsvéti felkelés; a független Írország pedig győzedelmeskedett, amikor Casementet felakasztották.



>>>>



facebook logó rubifoto Twitter artList

Roger Casement 1916 | Az új nacionalizmus

Ebben a huszadik században egyedül Írországban bűn a hűség
szónoklat